Kovács Petra nagy utat járt be, mire eljutott odáig, ahol jelenleg tart. A nyíregyházi hölgy ma már Budapesten él és dolgozik, többdiplomás, több nyelven beszélő, nyugodtan mondhatjuk, sikeres nő. Mindezt úgy érte el, hogy egészen pici gyerek volt, amikor súlyos hallássérülést állapítottak meg nála.

Életútja jó példája annak, hogy a mindenben támogató család, az elszántság és a profi szakmai munka együtt mire lehet képes. Utóbbi Nagy Katalinnak az érdeme. Az Acusticus Halláscentrum vezetője mindig is szívén viselte a halláskárosodott gyerekek sorsát, azért küzdött, hogy a lehető legjobb ellátást kapják, a legjobb technikai eszközökhöz jussanak hozzá, integrált nevelésben részesüljenek, és amennyire csak lehet, ugyanolyan esélyekkel induljanak az életben, mint épen halló társaik.

Petráról egészen kisgyerek korában derült ki, hogy komoly problémák vannak a hallásával, így erről az időszakról szülei elbeszélései alapján tud beszélni. Így többek között arról is az anyukájától tud, hogy amikor óvodás lett, még mindig nem beszélt tisztán, ezért elvitték egy logopédushoz, aki először azt tanácsolta: mivel elég magas a szájpadlása, menjenek el egy orr-fül-gégészhez. Aztán előbb Nyíregyházán vizsgálták a hallását, de mivel ott a kisgyerekek megfelelő vizsgálatának nem voltak meg a feltételei, az ebből a szempontból már akkor is jól felszerelt debreceni klinikára jöttek.

„A klinikán Kati néni (Nagy Katalin, az Acusticus Halláscentrum vezetője – a szerk.) végezte az altatásos hallásvizsgálatot, ami sajnos kimutatta: nem hallok, közepesen-súlyos idegi eredetű halláscsökkenésem van. Innentől kezdve már teljesen Katika nénire támaszkodtunk, ő segített mindenben. Elküldött bennünket a szakértői bizottsághoz, mindenféle vizsgálatokat végzett. Megértette velünk, milyen fontos és nélkülözhetetlen a hallókészülék. Rengeteg típusú készüléket kipróbáltunk, amíg végül megtaláltuk a legmegfelelőbbet, aminél már nem kellett a szájról olvasásra támaszkodnom. Kati néni mindig igyekezett a legjobb készüléket megtalálni nekem, ha kijött valami újdonság, egyből szólt. Ő segített abban is, hogy nekem volt először mélyhallójárati készülékem 18 éves kor alatt, és mindig megkereste a legjobb szakembereket, ha valamit javítani kellett valamelyik készüléken. A szüleim mindent megtettek azért, hogy teljes értékű ember lehessek. Kerestek egy profi logopédust (Anikó néni) aki szívvel-lélekkel foglalkozott velem. Anyával kettesben is rengeteget gyakoroltunk, sokat olvasott nekem, és tulajdonképpen mindig beszélgettünk, ami óriási segítség volt” – idézte fel Petra a kezdeteket, arra viszont egyáltalán nem emlékszik, hogy milyen érzés volt először viselni, egyáltalán megszokni a hallókészüléket. 

Irány a hallók közé!

Az óvoda befejezése után szülei nagyon fontos döntést hoztak: úgy határoztak, hogy Petra egy iskolába járjon a hallókkal. Ez a döntés alapvetően meghatározta a későbbi fejlődését, hiszen nem egy elzárt közösségben kellett tanulnia, hanem azokkal, akiknek semmilyen problémájuk nem volt a hallásukkal.

„Nyíregyházán jártam általános iskolába, de a suliban sok nehézségem adódott a hallássérülésem elfogadtatásával, így a felső tagozatot már egy nyolcosztályos gimnáziumban kezdtem meg a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban. Itt viszont minden támogatást, segítséget megkaptam a tanáraimtól, soha nem voltam felmentve egyetlen tantárgyból sem. A kezdetektől fogva külön tanárhoz jártam angolból, és a gimnáziumban megcsináltam a középfokú, egyetem alatt pedig a felsőfokú nyelvvizsgát.

Szájról olvasással (is) tanult lengyelül

Petra azonban nem elégedett meg ennyivel, egyetemi tanulmányait tervezgette, sőt nem is akárhova jelentkezett.

„Nem volt könnyű a döntés, hogy hova is jelentkezzek, de egy szórólapnak köszönhetően találkoztam a lengyel szakkal, amelyet aztán el is végeztem a Debreceni Egyetemen, valamint az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Debrecenben nagyon jó lektorunk volt, nem csak velem, hanem a csoport többi tagjával is addig ismételtette a speciális betűk kiejtését, amíg ki nem mondtuk helyesen. A tanáraimtól egyébként az egyetemen is rengeteg támogatást kaptam. Sokszor csodálkoznak, hogy hallássérültként hogyan tudtam elsajátítani ezt a sok mássalhangzót egymás mellé pakolni szerető nyelvet. Főleg szájról olvasva tanultam, illetve igyekszem az adott nyelven nagyon sokat olvasni, de sokat segít az is, ha feliratos filmeket néz az ember, illetve, ha lehetőség van rá, próbálok minél többször olyan emberekkel beszélgetni, akiknek az az anyanyelvük.” – mondta Petra, aki többször is hangsúlyozta, milyen sokat köszönhet Nagy Katalinnak, az Acusticus Halláscentrum vezetőjének.

„Végtelenül hálás vagyok neki, hiszen nem csak szakmailag, hanem emberileg is nagyon sokat adott nekem, nekünk. Bármikor megyek is hozzá, mindig érezteti, mennyire büszke rám. Igyekszem tartani vele a kapcsolatot, mindig tud róla, hogy éppen mikor, merre járok, mit csinálok” – magyarázta.

Petra a szüleitől is rengeteg támogatást kapott és kap mai is. Ugyanakkor elismeri, hogy gyerekként sokszor bevágta a „durcit”, ha ismételgetni kellett, hogy „cica”, de ma már tudja, hogy minden érte volt. Anyukája és apukája soha nem azt tudatosította benne, hogy hallássérült, hanem azt erősítették, hogy bármire képes lehet, csak meg kell dolgozni érte.

A tehetség, a kitartás, a szorgalom, a rengeteg gyakorlás, munka meg is hozta az eredményét, hiszen jelenleg a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeumban dolgozik, hadisírgondozással foglalkozik. A felvidéki és lengyelországi magyar hadisírokért felel.

Itt azonban nem állt meg, tavaly ugyanis elkezdte a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a hadtudományi doktori iskolát.

Ne add fel az álmaid!

Petra ugyanakkor nem tagadja, hogy a hallássérülése miatti hátrányok némelyikével még manapság is meg kell küzdenie.

„A korlátjaimmal igazából a felvételi jelentkezéskor szembesültem először. A saját helyzetemet magamban talán az egyetem alatt kezdtem felmérni. Elkezdtem beszélni a problémámról a közeli barátaimnak, illetve poénkodni a hallássérülésemmel, ami először ledöbbentette őket, majd rájöttek, hogy nem kell engem sajnálni, hiszen ez is én vagyok. Nagyon sokat segített, főleg lelkileg, hogy elkezdtem beszélni erről. Persze mindig találkozok új helyzetekkel, számomra a legfrusztrálóbb az, ha egyedül kell mennem valahova. Még mindig bennem van a félsz, hogy nem hallok meg, vagy félreértek valamit, és ez kellemetlen helyzetbe hoz. A másik mumus pedig a telefon… Ha nagyobb társaságban vagyok, nem mindig tudok mindenkire odafigyelni, jelentősen nehezíti a helyzetet, ha valakinek bajusza, szakálla van, vagy nem artikulál megfelelően. Nyáron a sokáig kint ücsörgős beszélgetések a legrosszabbak, mert amikor már ránk sötétedik, nem tudok rendesen szájról olvasni” – mondta.

Petrát megkértük arra, hogy üzenjen azoknak, akiknek hasonló helyzettel kell szembesülniük.

„Sorstársaimnak azt tanácsolom, hogy soha ne szégyelljék magukat azért, ha nem hallanak, vagy nem értenek meg valamit elsőre. Merni kell kérdezni, és fontos, hogy legyenek olyan barátai, hozzátartozói az embernek, akikkel beszélni lehet a problémáról. Bár a társadalomban egyre szélesebb körben terjednek az érzékenyítő foglalkozások, sokan mégsem találkoznak ilyen helyzettel. Az álmainkat nem szabad feladni, és nem kell másként tekinteni magunkra azért, mert hallássérültek vagyunk. Légy büszke arra, aki vagy és törekedj arra, hogy mindig jobb legyél abban, amit csinálsz! Ha azt hallod, hogy úgyse fog menni, mert hallássérült vagy, csak azért is vágj bele!” – tanácsolta Petra.